Lábnyomok.

Egy ember álmában a tenger partján sétált az Úrral. Az égen, mint valami vetítõvásznon, életének jelenetei peregtek. Minden jelenethez lábnyomok tartoztak a homokban – a saját lábnyoma, meg az Úr nyomai. Miután az utolsó kép is kialudt a mennybolton, hátranézett és észrevette, hogy egyes helyeken csak egy sor lábnyom látható. Visszaemlékezett, hogy ezek épp életének legnehezebb, legszomorúbb korszakaihoz kötõdnek.

- Uram – szólalt meg zavartan - , azt mondtad, ha a Te utadat járom, végig velem maradsz, de most életutam legrögösebb szakaszain csak egy sor lábnyomot látok. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt Rád.

- Kedves gyermekem – felelte az Úr -, én szeretlek, és soha nem hagynálak el. A szenvedés és megpróbáltatások idején azért látszik csak egy lábnyom, mert ott a karomban vittelek.

 
Ismeretlen szerzõ

A születés az élet értelme !

 Had mondjam el egy illúziómat, amely azt hiszem, általános. Félünk a haláltól. Én sajnos közvetlen közelről tapasztaltam ezt. Először anyósomnál aki rákos volt és sajnos besegített egy kicsit a gyors eltávozásba. Altatót szedett be,de rengeteget.  Meg csőrent a telefon. Apósom hangját hallottam. A mama kórházban van és nincs remény. S a halállal szemben a halhatatlanság lehetőségével áltatjuk magunkat. A fáraók piramisokat építettek, a költők ódákat írtak, a mérnökök Eiffel-tornyokat szerkesztettek. A társadalmi halhatatlanság azonban sajnos, csak kevés embernek adatik meg. Van viszont a halhatatlanságnak egy hétköznapibb, de sokkal emberibb megnyilvánulása: a gyermek, a gyermekek. Hiszen gyermekeinknek átadjuk kromoszómáinkat és génjeinket, személyes nézeteinket, elveinket, tudásunkat. S gyermekeinktől remélhetjük megvalósított terveink és tetteink folytatását, elvetélt reményeink megvalósítását-s így, akinek gyermeke van, az tulajdonképpen halhatatlan.