Egy ember álmában a tenger partján sétált az Úrral. Az égen, mint valami vetítõvásznon, életének jelenetei peregtek. Minden jelenethez lábnyomok tartoztak a homokban – a saját lábnyoma, meg az Úr nyomai. Miután az utolsó kép is kialudt a mennybolton, hátranézett és észrevette, hogy egyes helyeken csak egy sor lábnyom látható. Visszaemlékezett, hogy ezek épp életének legnehezebb, legszomorúbb korszakaihoz kötõdnek.
- Uram – szólalt meg zavartan - , azt mondtad, ha a Te utadat járom, végig velem maradsz, de most életutam legrögösebb szakaszain csak egy sor lábnyomot látok. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt Rád.
- Kedves gyermekem – felelte az Úr -, én szeretlek, és soha nem hagynálak el. A szenvedés és megpróbáltatások idején azért látszik csak egy lábnyom, mert ott a karomban vittelek.
Ismeretlen szerzõ
